Karácsony este beszélnek az állatok…

EZZEL A GYÖNYÖRŰ TÖRTÉNETTEL SZERETNÉNK , TÁMOGATÓINKNAK ÉS MINDENKINEK NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNNI!

“Azon a téli napon Saci emlékei között olyan váratlanul bukkant fel egy régen elfelejtett mese foszlánya… „Karácsony szentesete beszélnek az állatok…” A nagymamája mesélte neki gyakran, aki sok szép, megható állattörténetet tudott… Aztán gyorsan elhessegette az emlékeket és körültekintett a sivár lakótelepi lakáson, amit régesrég nem érzett már otthonának. Keserű szájízzel gondolt arra, hogy néhány hét múlva itt a karácsony, de nincs, akinek süteményt süthetne, fenyőt állíthatna. A férje két éve halt meg, a harmincas éveiben járó özvegy azóta nem talált magára…Az utcán jeges téli szél fújt, s a nő szorosabbra húzta magán a kabátot. Ekkor vette észre a fal mellé húzódott reszkető, sovány kiskutyát. Egykoron alighanem fehér bundája összetapadt a sártól, s szemében annyi könyörgés volt, hogy az asszony megsajnálta. Odalépett hozzá, megsimogatta, ám ahogy lépett volna tovább, az ázott kis szőrpamacs elindult utána. Saci elmosolyodta magát, aztán gyorsan belenyúlt a táskájába és az uzsonnára csomagolt szalámis zsemléjét odaadta a kutyának.István az ablakból nézte, ahogy a jeges szél rázza a kopár téli fák bánatos ágait. A szürke „panel dzsungelben” még reménytelenebb volt a látvány, azonban mégis kénytelen volt felkerekedni, hiszen nemsokára itt a karácsony, s ő még nem vett semmit a kisfiának. Egy esztendeje lett „vasárnapi apuka”, s azóta szinte csak azokért a napokért élt, amikor egy-egy délutánra elhozhatta hatesztendős kisfiát…Ahogy kilépett a kapun, azonnal megpillantotta az eresz alá húzódott ázott, loncsos kiskutyát… István odalépett a riadt kis állathoz, leguggolt mellé és perceken át simogatta. Amaz annyi hálával nézett rá, hogy a férfi még azt sem bánta, hogy a hozzá dörgölőzött bundától piszkos lett a kabátja.Már csak néhány nap volt hátra annak az évnek a karácsonyáig… Saci szerette volna meghívni néhány kolléganőjét, hogy legyen kinek a kedvéért feldíszíteni a fenyőfát és vacsorát tálalni, de tudta, hogy úgysem tudnának eljönni, hisz mindenkinek van barátja, udvarlója vagy családja…A húsos pultnál állt sorba, amikor eszébe jutott a lakótelepen kóborló kis fehér kutya… amikor sorra került, egy jó nagydarab kolbászt is vásárolt…István karácsony előtti nap vitte el az ajándékba vásárolt játékokat a fiának… Estefelés szomorú szívvel ment haza. Azt már lassacskán megszokta, hogy csupán a hideg, bevetetlen ágy és a halom mosatlan edény várja, de bele sem akart gondolni, hogy másnap karácsony szenteste lesz, amikor majd három napon keresztül egyedül teng-leng az üres lakásban.Reggel sokáig aludt, hogy minél rövidebb legyen a nap. Aztán megmosakodott, borotválkozott és leroskadt a tv elé, hátha így sikerül nem gondolkodnia… Korán esteledett. István lomhán felkelt, hogy elhúzza a függönyt. A szemközti ház ablakai mögött megakadt a szeme az ünnepi díszbe öltöztetett fenyőfákon… Ekkor jutott eszébe a pár nappal ezelőtt látott loncsos kiskutya, akinek annyi hálát tükrözött a szeme azért a pár perces simogatásért. Biztos itt kóborol most is valahol a házak között, s vajon kinek jut eszébe, hogy éhezik és fázik. Szegény az élelmiszerbolt melletti raktárhoz szokott behúzódni a hó elől… Istvánnak hirtelen jó kedve támadt. A hűtőszekrényhez lépett és elővett egy nagydarab füstölt szalonnát, hogy levigye a kutyának…Amikor Saci odaért a bolt melletti sötét raktárhelyiséghez kezében a kolbásszal, meglepődött, amikor meglátta, hogy egy férfi guggol ott. Egy pillanatra amaz is meghökkent. Ám amikor a nő közelebb lépett és az utcalámpa rávilágított, István megismerte, hogy itt a telepen már sokszor látta ezt a gyönyörű és mindig szomorú asszonyt. Néha szeretett is volna közeledni hozzá, meghívni egy kávéra, megkérdezni, hogy vajon mi bántja, de félt, hogy a nő majd tolakodónak tartja. A kutya semmit sem vett észre két barátjának zavarából. Heves farkcsóválással cikázott közöttük, hol a kolbászt, hol a szalonnát megszimatolva. A feszültség azonban csak addig tartott, amíg Saci leguggolt. Ekkor összetalálkozott a pillantásuk, s mind a ketten tudták, hogy valami rendkívüli dolog van kialakulóban. A hosszúnak tűnő hallgatás után egyszerre akartak megszólalni, és olyannyira egyszerre nyújtották az éhes kis jószág felé ajándékukat, hogy összeütközött a kezük és kiejtették belőle a szalonnát és a kolbászt. Ezen aztán olyan jóízűt nevettek, ami egy szempillantás alatt elsöpört közöttük minden gátlást és zavart. A kutya rágatlanul falta be a két nagydarab húst, s amikor Saci és István felkerekedtek, úgy indult el mellettük ő is, mintha a világ kezdete óta, ők hárman összetartoztak volna… Karácsony szenteste volt… az a bizonyos egyetlen este, amikor beszélni tudnak az állatok…”

(Forrás: Horváth Andrea – Társaink Isten házában)